Általában sokat hallani, hogy gyerekkori élmény(ek) hatására fognak bele a vaspálya és a környezetének méretarányos leképezésébe, többnyire érzelmi alapokon. Közben órákig beszélnek az élményekről, levegővétel nélkül, és még a szén füstje is egészségessé vált a számukra, annyira szerették azt a közeget. Sokan később vasutasok lettek több-kevesebb időre, és még a szabadidejükben is, modelleken keresztül élik újra a kedvenc élményeiket.
Na, ez a mély forrás nálam pont nincs meg. Semmivel nem volt több számomra egy traktor, vagy egy mozdony, vagy egy hajó, mint bármi más "nagy" jármű. Mindet imádtam, egyszerre. A mai napig sem tudok érzelemmentesen nézni semmilyen műszaki monstrumra, de valahogy ez a kötött nyomvonal fogott meg legjobban. Az afféle B típusú fertőzött vagyok, engem az áruházi polcon lévő kezdő csomag mágnesezett fel, aminek bár sok köze nem volt az élethűséghez, de rácsodálkoztam mi minden okosságot bele lehet préselni abba a kis szappantartóba. Jött velem haza.
Innentől a forgatókönyv így alakult:
asztalépítés -> körfűrész -> második asztal építés -> körfűrész.
Rájöttem, hogy fogalmam sincs mit akarok, de leginkább mindent, ezért inkább nem építettem új felületet, gondoltam hagyok időt az ötleteknek, hogy letisztuljanak. Addig is, hogy a dolgot melegen tartsam, igyekeztem (több kevesebb sikerrel) tudatosan beszerezgetni a gördülőállományt, de valahogy semmivel nem voltam elégedett, és hamar rájöttem, hogy az élet hiányzik belőlük/róluk. Így aztán több rögös lépcsős, aknamezős ámokfutás és kanyargós útvesztő után sikerült valamennyire elérni azt, hogy a boltok polcain lévő műanyagtengert élet-szagúvá tudjam tenni. Évek, konfliktusok, drága tanulópénzek és tanulságok árán, de megállapítottam: ez egy szép kihívás.
Napjainkra már nem csak saját részre, hanem mások számára is készítek megbízásra öregítést, festést, kisebb-nagyobb átalakítást.